Minden kritikát és véleményt az alábbi linkre várok!

https://lovejoymarvel.blogspot.hu/

Mert elrontottuk

Gyorsan kutakodott, benézett a még álló polcok, vagy íróasztalok fiókjaiba, odébb tolt néhány összetört bútort, de nem talált semmi használhatót. Az egyetlen érdemleges dolog, ami megérte, hogy felmerészkedjen egészen a hatodik emeletig, az még mindig a folyosón talált automata volt tele édességekkel és nassolni valókkal. Még egy-két energiaitalt is bezsebelhetett. Igaz az üveg betörésével vesződött egy darabig, meg hát hangos is volt, de mindenképp megérte. Ez ha jól beosztja több hétre is elég lehet.

Most legalább már úgy érezte megérte felmerészkedni. A legtöbben maximum az alsó emeleteket fésülik át, ha bemerészkednek felhőkarcolókba, mert félnek az angyaloktól vagy démonoktól. Mindkettő általában repül, így úgy gondolják, inkább nem menne közelebb hozzájuk. Igazából ostobaság, hiszen a talajon ugyanannyi eséllyel vesznek észre. A logikusabb érv inkább az, hogy félnek az omlástól. Ez legalább igaz, hiszen a legtöbb két emeletnél magasabb épület súlyosan károsodott és kevés maradt viszonylag épségben. Hát igen, a menny és a pokol nem a földön csapott össze, legalábbis nagyobb harcok esetén a levegőt előnybe részesítették.

Felegyenesedett, nyújtózott egyet. A hátizsákja határozottan nehezebb volt, mint induláskor, de ez csak jót jelentett. Úgy döntött itt már végzett, mikor éles csattanást hallott, majd újabbat, amit suhogás kísért. Szárnyak hangja...

Azonnal bevetette magát a legközelebbi íróasztal fedezékébe. Jól is tette, a következő pillanatban iszonyatos robajjal csapódott be valami az üveg ablak-falon át.

A valami nyöszörgött egy kicsit, majd feltápászkodott. Magas volt, kissé szikár, láthatóan izmos, mégis sovány. Haja kócos fekete, apró vércsík futott a homlokán. Szemei kígyószerűek, sárgák, nyaka és arca széle kicsit pikkelyes hatású. Ezt leszámítva emberi mércével határozattan jóképű. Hatalmas, bőrszerű szárnyai voltak, bár az egyik most kissé furán állt. Ruházata fekete, szűk nadrág, és ingszerű felső valami csizma-bakancs keverékű cipővel. Egy démon, valószínűleg.

- Azt hiszem eltörted a szárnyam - közölte nyugodt, de azért bosszús hangon. - Vagy minimum meghúzódott.

Szavait minden bizonnyal annak az angyalnak intézte, aki az általa keletkezet lyuk előtt lebeget. Elég valószínű volt, hogy angyal, hiszen úgy nézet ki, mintha a bibliából lépett volna elő. Karcsú, márvány bőrű, vállát söprő, enyhén hullámos arany fürtökkel és halványkék szemekkel. Szárnyai hatalmasak és hófehérek, selymesnek tűnő tollakkal borítva. Kezében kétélű, lángoló kard. Ő egyszerű, fehér tógaszerűséget viselt, derekán bőr övvel.

- Sajnálom, kedvesem - szabadkozott lágy hangján az angyal. - De szerintem csak te estél rosszul.

- Jó kifogás - fintorgott a démon. - most amíg nem jön helyre nem változhatok vissza emberi alakba.

- Tényleg sajnálom - landolt az épületben a teremtmény, szárnyai összecsukódtak.

- Mindegy - ropogtatta ujjait a kígyószerű. - A lényeg úgyis az, hogy be kéne szereznem már valami fegyvert.

- Általában egész jól bírod az innen-onnan összeszedett dolgokkal - vont vállat az angyal.

- Tudod Aziraphale, valahogy nem húzzák sokáig a kardod ellen.

- Oh, igaz. Nem valami igazságos.

Ryan csendben lapult az asztal mögött, és egyszerűen nem értette. Utoljára akkor volt ilyen közel bármelyik oldal teremtményéhez, mikor kitört ez az egész. Annak meg már bő két hónapja, vagy talán több is. Már nem is tudja. De az a nap mindenképp örökre beleégett az emlékezetébe. Tök normális nap volt, aztán hirtelen a világ legtöbb városát elözönlötték az angyalok és démonok. Nem az emberek érdekelték őket, egymással harcoltak, mégis az emberiség háromnegyede egyszerűen elpusztult a harcaik során.

Amennyire ő tudta és látta a két fél azonnal egymásnak ugrott, akárhányszor találkoztak a kezdeti nagy csaták után, és nem álltak le beszélgetni. És ha egy ember útba volt, sokszor csak megölték. Szóval nem a legjobbak az esélyei. Latolgatta, hogy meneküljön vagy maradjon nyugton hátha elmennek. Sóhajtott egyet, hogy megnyugtassa magát.

- Mintha hallottam volna valamit - szólalt meg a démon. Ryan Megdermedt.

- Én nem hallottam semmit, bár a te hallásod mindig is jobb volt - vont vállat a másik.

Kihajolva a rejtekéből még pont elcsípte, ahogy a démon kígyószerű nyelve előtűnik. Utána tökéletes pontossággal mutatott rá.

- Ott van.

- Oh, tényleg. Mindig elképeszt az érzékelő képességed - biccentett elismerően az angyal, majd hozzá fordult. - Öhm... Elnézést...?

Ryan kibújt a fedezékéből, bár valószínűleg minden normális ember elfutott volna. Ő is így tett volna, de ez a kettő annyival civilizáltabbnak tűnt, mint eddig bármelyik, hogy a kíváncsisága győzött. Meg nem mintha sok oka lett volna rá, mért próbál túlélni az ösztönein kívül.

- Egy ember - állapította meg a szőke.

- Elég furák a szemi - csóválta a fejét a démon. - Olyan narancssárgásak.

- Szerintem normálisak.

- Nekem is nagyjából ilyen szemeim vannak emberei formámba.

- Igaz - vetett egy mérlegelő pillantást rá az angyal, majd a homlokára csapott. - Milyen modortalanok lettünk! Sajnálom, hogy így beszélünk rólad, csak nagyon elszoktunk az emberi társaságtól. Aziraphale vagyok, ő pedig Crowley.

- Elszoktatok az emberekkel való társalgástól - ismételte lassan, hitetlenkedve és megvetően. Hirtelen jött indulatában neki esett volna valamelyiknek, csak azt nem tudta kinek.

- Hát ez szépen hangzott - csóválta a fejét Crowley.

- Sajnálom! -nézett rá bocsánat kérően.

- Jobb kérdés, hogy mit csináljuk.

- Mért, mi kéne csinálnunk? - értetlenkedett Aziraphale.

A démon egy lenéző pillantással méltatta.

- Hát például neked meg kéne ölnöd engem, vagy fordítva.

- Tudom, kedves - sóhajtott az angyal szomorúan, majd felcsillant a szeme. - De meg sérültél, és így nem egyenlő a küzdelem.

- Mintha eddig a kardoddal egyenlő lett volna - morogta Crowley.

- És egy angyal nem harcol tisztességtelenül - folytatta figyelmen kívül hagyva a megjegyzést. - Szóval megvárhatjuk, míg rendbe jön. Te meg mivel démon vagy, és aljas, kihasználhatod, hogy időt adok neked és nem kell támadnod.

- Kösz.

- Tudod, hogy nem úgy értem!

- Kezdem azt hinni, hogy nagyon is úgy érted.

- Crowley!

- Aziraphale.

Csend állt be.

- Bocs, hogy közbe szólok, de elég furák vagytok.

Mind ketten a fiúra meredtek, mint akik meg is feledkeztek róla.

- Ezt hogy érted? - vonta fel szemöldökét a démon.

- Már nem azért, de nem ellenségek vagytok? Mert ahhoz képest elég jól elvagytok - magyarázta, de fogalma se volt mégis mit csinál. - Persze nem beleszólni akarok, csak az eddigi hoztok hasonlóhoz képest olyan... Emberiek vagytok.

- Hát elég régóta ismerjük egymást, meg sokáig éltünk az emberek között - vont vállat Aziraphale.

- Konkrétan a teremtés óta - bólogatott a másik.

- Teremtés? - hitetlenkedett Ryan.

- Szóval nem mondhatnám, hogy szívesen harcolok vele - sóhajtott az angyal.

- Remélem, ezt gyakran hangoztatod a mennyben is - csóválta a fejét Crowley. - A végén lebuksz hozzám.

- Az nem történhet meg - mondta bizonytalanul.

- Mindegy. Legalábbis egyelőre - hagyta rá a démon, és körbe nézett. - Mivel a tapasztalataim alapján nem igazán bízok a gyógyítói képességeidben, ezért itt kéne kicsit pihennem, hogy meggyógyuljon a szárnyam. Bár lehet vissza kéne roppantani, hogy jól forrjon össze.

- Én segíthetek - ajánlotta fel Ryan. - Orvostan halgató voltam.

A démon gyanakvóan, míg az angyal boldogságtól sugározva nézett rá.

- Mért segítenél? - vetette fel Crowley.

Ez jó kérdés volt, hiszen végül is mind két előtte álló az ellensége volt, vagy legalábbis az emberiségé. Az, hogy ők kicsit normálisabbnak látszanak, nem kéne sokat nyomnia. De ott volt az is, hogy az élete még sosem volt olyan izgalmas, és élettel teli, mint az elmúlt két hónapba. Hát igen, az árvaházba valahogy nem kedvelte meg túlságosan az emberiséget.

- Mert segíteni akar, ez nem elég? - vonta fel a szemöldökét Aziraphale.

- Hát nem igazán, kedves - nyomta meg a végét.

- Csak irigykedsz, mert a fiún a jó hatása lett erősebb! - vágott vissza az angyal, nem túl angyaliasan. Dühösen meredtek egymásra, aztán hirtelen mindkettejükre komor megbékülés szállt. Egyre többet vitatkoztak mostanában, és ezt jól tudták.

- Csináld - mondta végül Crowley, és leült egy kisebb romkupac tetejére. Szemei vékony csíkká húzódtak össze. - Csak mozgasd vissza úgy, hogy normálisan álljon. Én meg reménykedem, hogy gyorsabban sikerül, mintha Aziraphale csinálná.

- Van rá esély, hogy nagyobb kárt csinálok benne, mint amennyi amúgy is van? - kérdezte óvatosan Ryan, miközben oda sétált.

- Jobban örülnék, ha erre a választ te tudnád - morogta. - De nyugi, ha szeretném, ezeket a ronda valamiket a hátamon nem engednélek hozzá.

- Crowley... - mondta óvatosan az angyal, és folytatta volna is, de nem tudta megfogalmazni, mennyire sajnálja, hogy elvesztette az igazi szárnyait.

Ryan, viszont hozzá látott, hogy helyre hozza. Óvatosan nyúlt, a bőrszerű szárnyhoz, de kellemesen csalódott, mikor annak tapintása jobban hasonlított a kígyók száraz pikkelyéhez, mint bőrhöz. Az első érintésre a démon felnyögött a fájdalomtól, de rögtön intett, hogy semmi baj. Aziraphale közelebb lépet bűnbánó arccal, és bíztatóan Crowley vállára tette a kezét.

Mikor másodjára mozdította a szárnyat már óvatos volt, de nagyjából érezte, hogy hogyan is kéne helyre mozdítani. Leginkább ahhoz hasonlított a dolog, mint mikor egy embernek kimegy a válla. Tudta, hogy hozza helyre. Egy bocsánatkérő pillantás után, egy erős mozdulattal helyre rántotta, amit jól hallható roppanás jelzett.

- Ha minden igaz a helyén van - kommentálta.

- Köszönjük - nézett rá hálásan az angyal.

- Igen, mindjárt megköszönöm, csak várj egy kicsit, mert épp csillagokat látok a fájdalomtól - mondta a démon, igencsak sziszegő hangon.

- Nem hiszem, hogy meg tudtam volna másképp csinálni - szabadkozott.

- Tudjuk - biztosította Aziraphale. - Köszönjük.

- Én viszont azt hiszem lépek - szedte fel hátizsákját, és az üvegablakhoz lépett és lenézett. - Vagy mégse - fintorgott. - Lent egy banda cirkál, és nincs kedvem összefutni velük.

- Nem baj, szerintem megleszünk hárman is - mosolyodott el az angyal.

Ryan visszadobta a táskáját, de úgy döntött inkább még egyszer átfésüli a helyet. Hiába segített nekik, mégis is csak valami olyan teremtények voltak, akiktől félnie kéne. Ahogy elhagyta az egykori irodahelységet, ahol voltak, egyre inkább azt érezte, ostobaságot csinált. Nem kellet volna segíteni a démonnak, ellenségek és egész biztos csak a szerencséséjnek köszönhette, hogy túlélte.

Talán az angyal az oka - futott át az agyán.

Ő beszélt valami hatásról, talán befolyásolta őt. Lehet, hogy nem direkt, de lehet, hogy igen.

Az biztos, hogy ezután óvatosabb lesz.

Végül újbóli áttúrásra sem talált semmit, így visszament a táskájához, hogy egyen valamit. A két lény ott volt még, beszélgettek.

- Nem értem, mért hozod - nyögte fáradtan az angyal. - Tudod, hogy utálom ezt az öltözetet! Ti legalább hordhatok viszonylag modern ruhákat.

- Én meg nem értem, mért nem szereted a tógát - nevetett Crowley. - Szerintem illik az angyal testedhez.

- Ezt nem hinném, hogy bóknak kéne vennem - állapította meg szúrós szemekkel Aziraphale. - Hogy ezt kell hordanom, is a mi hibánk.

- Ezt hogy érted?

- Hát lett volna esélyünk, megakadályozni ezt az egészet, de elrontottuk. Ezért vesztetted el a szárnyaid, és lettek ezek - mutatott a bőrszárnyakra. - És nekem ezért kellet újra bevonulnom a Mennyei Seregbe.

- Neked aztán igazi tehetséged van a hangulat elrontásához - morogta bosszúsan a démon. Aziraphale kissé sértetten nézett félre. A beszélgetés abba maradt.

A kis repedés kettejük között vészesen nőtt.