Minden kritikát és véleményt az alábbi linkre várok!

A tetováló

Fandom: Naruto

Figyelmeztetések: slash/yaoi, erőszakos tartalom, erotikus tartalom (nem komoly)

Átlagos, unalmas nap volt, ráadásul hétfő, amit utálok, és amikor senki se keres fel egy tetkószalont. Azaz nincs dolgom, nem mintha annyira bánnám. A hét többi napján úgyis bőven lefárasztanak az ügyfelek. Persze szeretem a munkám, büszke vagyok minden egyes remekműre, amit kiadtam a kezeim közül. Még senki sem panaszkodott rám. És ha már van egy kis szabadidőm, miért ne dolgozzak magamon? Pontosabban a jobb karomon, mivel mind a két kezemmel tudok alkotni. A készülő tetoválás egy robbanást ábrázol, amiből egy fehér sárkány repül elő. Utóbbit megpróbáltam minél részletesebbre alkotni, és már egész jól álltam vele, gyorsan járt a kezemben a tű. Az ezzel járó fájdalmat már meg se éreztem, mivel jó pár, főleg saját kezű tetováláson vagyok túl, így ez semmiség. A kedvenceim talán a tenyereimbe készített szájak, amik igen élethűre sikerültek, vagy a varratok a mellkasomon, amiről szintén el lehet ezt mondani. De az egész bal karom tele van velük, ahogy többet lehet találni a combomon, vádlimon és hasamon is. Néhány piercinggel is büszkélkedhetek, egy jobb oldalt az alsó ajkamban, és kettő a szemöldökömben van. A féloldalt borotvált, amúgy hosszú, szőke hajammal kiegészítve igencsak elvegyülök a többi tetováló közt. Alkotás közben mindig kicsit elkalandozok, így akkor is, mikor a bejárati ajtó fölé rögzített csengettyű megszólalt, kis híján elejtettem a tűt. Nem számítottam vendégre. Kicsit csalódottan raktam le az eszközöm, és kaptam fel egy rongyot, amivel kicsordult vérem töröltem le. Hiába, magamra sosem vigyáztam úgy, mint az ügyfeleimre.

- Helló! - sétáltam előre a fogadóterembe. - Miben segíthetek?

- Tetoválásban, mi másban? - kérdezett vissza egy unott hang. Remek, imádom, mikor ilyen lekezelőek velem. A fickó egyébként magas, egész izmos, nálam talán két évvel idősebb, úgy huszonegy. A haja fekete, hosszú laza copfba fogva. Szemei sötétek, ahogy ruházata is tiszta fekete. Szívderítő egy alak...

- És mégis milyenben? - érdeklődtem, és közben intettem, hogy kövessen hátra.

- Egy "karasu" feliratot szeretnék az alhasamra - érkezett a válasz.

- Varjú? Értem - bólogattam, és ledobtam a rongyot. Mondanom sem kell, hogy csak enyhén vágott bizalmatlan arcot kissé még mindig vérző karom láttán. De pont nem figyeltem erre, mivel épp magamban szitkozódtam, hogy miért pont az alhasára?! Nem mintha bajom lenne a hellyel, sok nőnek készítettem már a mellére is tetoválást, de azok nők voltak, és ők nem igazán érdekelnek ilyen szempontból... Valahogy nem volt sok kedvem a lába közé ülni, mert tudtam, hogy így is, úgy is az lesz a legkényelmesebb.

- És milyen típusú betűkre gondoltál? - kérdeztem.

- Mutass pár mintát! - vont vállat. Így is tettem, előhalásztam pár általánosat. Szerencsére nem volt válogatós, szóval viszonylag hamar kiválasztott egy általam is kedvelt fajtát.

- Rendben, megvagyok, kezdhetjük! - vettem kezembe egy friss tűt. - Foglaljon helyet! - fordultam felé. Nem kellett mondanom, addigra már rég legombolkozott. Nadrágja combközépig letolva, alsója is lejjebb csúsztatva.

- Én készen állok - közölte cinikus mosollyal. Valahogy nagyon rossz érzésem támadt, mikor helyet foglaltam a lábai között, hogy hozzáférjek a tetoválni kívánt felülethez. Azért egy kicsit mégis félreérthetőnek éreztem a helyzetet. De úgy tűnt, az aggodalmaim alaptalanok voltak, gyorsan felrajzoltam a vázlatot, amire elismerően hümmögött, szóval hozzákezdtem. Nem vagyok szadista, de az ő arcán kifejezetten jó volt látni a tetoválással járó fájdalom jeleit. Ahogy néha beharapta az ajkait, hogy véletlenül se adjon hangot, vagy meg-megmarkolta a bőrülést, elégedettség töltött el. Én már a legelejétől tudtam, hogy az egyik legérzékenyebb pontra kéri, de erről lehet, elfelejtettem felvilágosítani... Így igazán nem az én hibám, ha fájdalmai vannak.

- Ha nem bírod, szólj, megállhatunk! - közöltem enyhe gúnnyal, amit nem értem, mi éltetett. - Egy elég fájdalmas helyen járunk!

- Na, ne mond! - sziszegte összeszorított fogakkal, inkább magának. - Mintha önként akartam volna ide...

- Hm? - csodálkoztam. - Egy elvesztett fogdás talán?

- Talált - morogta. - De legalább csak a helyet határozta meg az a szadista, azt nem, hogy mit. Abból nagyon rosszul jöttem volna ki...

- Valami kedves barát? - érdeklődtem.

- Rokon, akitől igazán megszabadulnék - helyesbített. - Amolyan család szadista, aki ellen nem akarsz fogadást veszíteni. Bár ahogy ő mondta, ha szerencsés vagyok, legalább valaki szexi ül a lábaim közé.

- És ez teljesült? - kérdeztem vissza csak úgy reflexből, bele se gondoltam, mit is mondott, és nem is vártam komoly választ.

- Azt hiszem, többet is kaptam, mint vártam - felelte kaján mosollyal. Na, ez volt az a pillanat, amikor életemben először majdnem, de csak majdnem elrontottam egy tetoválást. De hála isteni reflexeimnek, ez a vég nem következett be. Valahogy nem ezt a mondatot vártam, az tuti. Nem sok férfitől hallottam ilyet, lévén, hogy én is az vagyok. - Csak nem zavarba hoztalak? - kérdezte valószínűleg legcsábosabb hangján.

- Nem - vágtam rá, és "véletlenül" jobban megszúrtam a kelleténél.

- Hé! Ez cseppet sem vicces ám! - mordult fel fájdalmasan és belemarkolt a hajamba.

- Mi a fenét képzelsz?! - nyögtem ijedten.

- Most egy kis szünetet tartunk! - közölte újból nyugodt hangon, és kivette kezemből a tetováló eszközt, majd a nem messzi asztalra dobta.

- Az drága ám! - kiáltottam rá dühösen.

- A te külsőd ára is drága! - vágott vissza gúnyos, nem sok jót sejtető hangon.

- Mi-miről beszélsz? - dadogtam meglepetten.

- Tudod... - kezdte még jobban a hajamba markolva. - Mikor dolgoztál, önkéntelenül is elképzeltem, milyen lenne, ha kicsit lejjebb munkálkodnál, és azt kell mondjam, nagyon is tetszett! Úgyhogy...

- Mi van? - nyögtem.

- ... mi lenne, ha élőben is kipróbálnánk? - fejezte be a mondatát, és ezzel együtt vészesen közel rántott ágyékához.

- Ugye nem várod, hogy rád cuppanjak? - feszegettem tincseimet markoló kezét.

- De igen, cukorfalat, pontosan ezt szeretném! - ábrándított ki gúnyos mosollyal.

- Na persze, álmodozz csak, vadbarom! Még a nevedet sem tudom, most láttalak életemben először, de elvárnád, hogy leszopjalak?! - keltem ki magamból. Dühös voltam, ideges, és ami a legrosszabb: tehetetlen. Ezt utáltam a legjobban.

- Itachi vagyok - mutatkozott be, bár valahogy nem voltam kíváncsi a nevére. Ennek ellenére közölte, miközben még lejjebb tolta alsóját, így amellett, hogy teljesen ledermedtem, megbizonyosodhattam arról, hogy tényleg felizgattam a fantáziáját és mást is. - Most pedig ideje bekapnod, édes!

- Nehogy megprób... - kezdtem volna tiltakozni, de teljesen feleslegesen. Előre tolta magát, a fejemet pedig egyhelyben tartotta, így mondat közben furakodott a számba. Elsőre elkezdtem fuldokolni, ahogy próbáltam eltávolítani tagját a számból, arról ne is beszéljünk, hogy az undortól hányni tudtam volna. De akárhogy is próbálkoztam, eredménytelen volt, és csak elborzadni tudtam a szituáción. Itachi ellenben egy kéjes nyögéssel adta tudtomra, hogy ő bizony másképp vélekedik.

- És most szívd szépen! - utasított, viszont én már csak az undor, konokságom és önbecsülésem miatt sem tettem eleget neki. Azért nem szopathatja le velem magát akárki! De a válasz csupán annyi volt, hogy ő lökte magát előre fájdalmat és újabb fulladási rohamot előidézve. Nem tudtam megakadályozni, hogy egy könnycsepp ne follyon végig az arcomon.

- Látod? - kérdezte furcsa lágy hangon, miközben letörölte ezt. - Sokkal egyszerűbb, ha úgy teszed, ahogy szeretném!

Nem akartam megtenni, tényleg nem, de attól, amit előbb csinált, még jobban féltem. Szánalmasnak éreztem magam, de minden önbecsülésem és gátlásom eldobva szívtam meg teljesen merev férfiasságát. Az előbbinél háromszor hangosabb, és kéjesebb nyögés jelezte, hogy pontosan ezt akarta. Tehát folytattam, megszívtam újra és újra, erősebben, finomabban és néha a nyelvemmel is besegítettem. Ő pedig kisebb-nagyobb nyögésekkel, és el-elakadó lélegzettel jutalmazta a tevékenységem.

Fogalmam sincs, hogy meddig csináltam, az egész egy örökkévalóságnak tűnt. Éreztem, ahogy húzza a hajam, gyorsabb tempóra buzdít vagy mélyebb kényeztetésre, és én, mint valami sarokról szalasztott, engedelmeskedtem neki. Végül arra figyeltem fel, hogy enyhén elkezdtek remegni a combjai, és folyamatos, halk és visszafogott nyüszítésbe fogott, miközben szó szerint tépte a hajam. Nem kellett sok, hogy ezek után egy erősebb szívásnál egyszerűen a számba élvezzen, és én megteljek azzal a kesernyés ízzel.

- Nyeld le! - húzta ki magát belőlem, amivel párhuzamosan egy nedvekkel kevert nyálcsík is folyt végig az államon. És, hogy a kérésének szívesen tettem-e eleget? Francokat! Legszívesebben a padlóra hánytam volna, de azon a ponton igazán nem érdekelt. Megtettem, amit kért, cserébe elengedett és én végleg összerogytam a padlón. Elkezdtem köhögni, és elég durva hányinger kerülgetett. Néhány percig biztosan szenvedtem, mire újra olyan állapotba kerültem, hogy érzékeljem a külvilágot.

- Most szoptál le valakit először? - érdeklődött Itachi.

- Igen, képzeld! - ordítottam vissza minden dühömmel. - Tudod, nem vagyok hímkurva, mint ahogy te gondoltad!

- Ennyire rosszul esett? - csóválta a fejét szomorúan. Elképedten néztem rá. Ezt komolyan kérdezte?!

- És ha igen?! - nyögtem elkeseredetten. Nem tehettem róla, egyszerűen túl sok volt, és túl borzalmas. A könnycseppek maguktól buktak ki a szememből és folytak végig az arcomon. Szánalmas, szánalmas, szánalmas.... Ez zakatolt a fejemben. És még én vagyok meleg, mi? Ha ennyire kiborultam ettől, nem hinném, hogy tényleg az vagyok, esetleg sikeresen kiábrándultam. Vagy egyszerűen apám nevelése mégis hatásos volt, és kiverte belőlem ezt a "betegséget".

- Hé, jól vagy? - térdelt le mellém.

- Erre mégis milyen választ vársz? - húztam összébb magam megadóan.

- Egyébként, hogy hívnak? - kérdezte óvatosan.

- Ch! Most hirtelen érdekel? - kérdeztem keserűen. - Csak mert eddig nem úgy tűnt, hogy izgatna...

- Szeretném tudni a neved - próbálkozott újra. Nem akartam válaszolni, de aztán megláttam az arcán azt a furcsán lágy, és szomorú kifejezést.

- Deidara vagyok...

- Akkor nagyon sajnálom, Deidara! - mondta őszinte hangon és az államat megfogva maga felé fordított, és lassan, elképesztően óvatosan megcsókolt.

Kérlek, ne halj meg, Izaya-kun!

Fandom: Durarara!!

Figyelmeztetések: yaoi, spoiler

- A-alábecsültem volna? - nyöszörögte utolsó leheletével. Síkoltásokat, kiáltásokat hallott, és mintha páran hívni akarták volna a mentőket. Számára ezek abban a pillanatban nem voltak fontosak, hiszen már a fájdalmat is alig érezte. Tisztában volt vele, hogy nagyon minimális esélyei vannak a túlélésre. Tudta, hogy meg fog halni. Megpróbálta felemelni a karját, de még a megmozdítására sem volt elég ereje. Vicces - gondolta magában. - Mindig is azt hittem, engem csakis Shizu-chan ölhet meg.

Ezután eltűnt előle a világ...

..........................

Heiwajima Shizuo nyugodtan szívta cigarettáját, miközben Tomra várt. Orrán ott ült szokásos napszemüvege, ami barna szemeit takarta, szőke haját pedig az igen gyenge szél kócolta. Neki eddig ez a nap pontosan olyan volt, mint bármelyik másik, és nem is ígért semmi különlegeset. De ez perceken belül megváltozott, amikor megjelentek Dotachinék nem messze. Már majdnem rájuk köszönt, amikor meghallotta, miről beszélgetnek.

- Komolyan? Izaya? Az az Izaya? - hitetlenkedett Erika.

- Mondom - bólogatott Dotachin. - Shinrától tudom, hogy kórházban van. Ő már volt is bent nála, bár még mindig nem volt magánál.

- És mi történt vele? - kíváncsiskodott Walker. - Talán Shizuo-san elkapta?

- Uh! Uh! Tuti ez történet! - helyeselt Erika.

- Nem talált - csóválta a fejét komoran Dotachin. - Izayát leszúrták.

- Mi?

- Igen - folytatta a férfi. - Bár az arra járók azt állították, egyszer csak összeesett, Shinra szerint tisztán látható szúrt sebe van. Meg abban a tömegbe nem lehetett nehéz megtenni észrevétlenül.

- Nem Shizuo -san volt? - vágott elkeseredett arcot az otaku lány. - Akkor... akkor meg ki?

- Hát ez az - lépet a kocsihoz Dotachin. - Ki az, aki meglepetést tud okozni egy olyan informátornak, mint Orihara Izaya?

- Biztos saját magát sebezte meg elterelésből! - élénkült fel az otaku páros másik tagja. - Mint abban a múltkori mangában!

- Nem hiszem - sóhajtott Kadota.

- Mért mondod ezt, Dotachin? - nézett rá lelombozva a fiú.

- Azért, mert a jelenlegi állapota alapján Izaya meg fog halni. - Azzal beszállt a kocsiba.

Shizuo ez alatt mozdulatlanul állt, csupán cigarettája füstje gomolygott az ég felé.

- Hé, Shizuo, kész vagyok - lépett mellé főnöke.

- Tom, hmm... elmehetnék mára?

- Öhm, persze! Már úgysincs több dolgunk - bólintott a férfi.

- Kösz - nyomta el cigijét, és vaktában elindult valamerre.

Sok minden kavargott a fejében, és legtöbbjére nem volt semmi értelmes magyarázata. Izaya kórházban van? Sőt, meg fog halni? Elképzelhetetlennek tartotta. Nem mintha nem akarta volna már jó párszor holtan látni, de most valahogy nem érezte azt, mint amikor a fejében lejátszódott a halála. Talán mert nem ő juttatta idáig, talán mert nem tudta elképzelni, milyen lenne az élete anélkül a fontoskodó, és végtelenül idegesítő bolha nélkül.

A kórház felé indult, bár nem tudta pontosan, melyikben is van az a kölyök, de mivel Ikebukuróban csupán egy volt, nagyon nem téveszthette el.

Hogy mért is ment oda, arra a szőke férfi nem tudott magyarázatott adni. Hogy mit fog ott csinálni, azt sem tudta. Egyedül azt érezte tisztán, hogy valami sürgeti legbelül, menjen oda.

Mindig is baljóslatúnak tartotta a kórházakat, hisz' már gyerekkorában sokat tartózkodott itt a különböző balesetei miatt. Úgy utálta a helyet, ahogy volt. Most mégis itt áll, és az ablakokat fürkészi, találgat, melyik mögött lehet a bolha. Egész biztos nincs magánál, nem is ismert magára...

- Shizuo-chan, te mit keresel itt? - kérdezte egy gyanakvó lányhang. A férfi pár pillanatra teljesen lefagyott, majd feszengve fordult meg.

- M-Mairu? Kururi? - csodálkozott, mikor megpillantotta a barna hajú ikerlányokat.

- Sajnáljuk, de most nem engedhetjük, hogy bántsd Iza-niit! - vágott komoly arcot Mairu. Testvére, mintegy megerősítésként, bólintott egyet.

- Csak látni akarom - tette zsebre kezeit Shizuo, bár amint kicsúszott ez a száján, belül már verte is agyon magát. Mégis mikor jutott arra, hogy látni akarja?!

- Csak, mi? - ereszkedett támadó pozícióba a lány. A férfi csodálkozva nézte Izaya húgocskáit. Sose látta, hogy túlzottan érdekeli őket a bátyjuk élete, igaz, azt se, hogy utálnák őt. Viszont most, ahogy elnézte őket, és felfedezte a letörölt könnycseppeket, valahogy tudatosult benne, igenis van, aki szereti azt a minden lében kanál idiótát. És még valami, ami talán most ütötte meg igazán... Mégpedig az a tudat, hogy Orihara Izaya, az informátor, akit mindenki a pokolba kívánt, de akiről senki sem tudta igazán eldönteni, hogy tényleg holtan akarja-e látni, most eltűnhet az életből, mégpedig örökre.

- Nem bántani jöttem - szólalt meg végül Shizuo. Felnézett, egyenesen a két lány szemébe. - Látni szeretném, mert talán most tehetem meg utoljára.

Nem hitte el, hogy kimondta, tényleg nem, és nem is akarta, de tudta, ez így van. Látnia kell! Egyébként úgy látszott, a szavai elérték az ikerpárt, a vonásaik meglágyultak.

- Rendben - húzta ki magát Mairu. - De ha bármit is teszel Iza-niivel, azt egy életre megbánod, és mi sosem bocsátunk meg!

- De tudjuk, hogy te utálod az olyan embereket, akik hátba támadják a védteleneket - folytatta halkan Kururi.

- Szóval most mehetsz - fejezte be Marui. - Hetes szoba.

- Köszönöm - biccentett, és elindult befelé.

A kórház jellegzetes szaga olyan rossz volt, mint emlékezett, de más akadályba nem igazán ütközött. Valahogy senki nem akarta útját állni. Ki tudja, talán azért, mert az idegességtől elhajlította az egyik vas korlátott, amikor megkapaszkodott belé...

A hetes kórterem ajtaja résnyire nyitva volt, de mielőtt még elindult volna felé, egy ápoló és egy igencsak idegesnek tűnő Namie viharzott ki.

A nő hosszú, barna haja csak úgy lobogott utána, de más irányba mentek, így nem vették észre Shizuót. Ő pedig pontosan érezte, hogy ez a tökéletes alkalom, ha azt akarja, hogy ne tudja meg senki, hogy itt járt. Így óvatosan benyitott.

Egy szokásos kórházi ágyban feküdt, fehér lepedők közt, az itt megszokott ruhákban, gépekre kötve. Hasán vastag, fehér kötés látszódott. Shizuót megrendítette az a látvány, ahogy Izaya kinézett, az, aki mindig olyan könnyedén, már-már emberfeletti ügyességgel menekült el előle.

Az informátor elképesztően sápadt és színtelen volt, arca beesettnek és sokkal soványabbnak látszott. Ajkai szárazak és repedezettek voltak, és mintha fájdalmas grimaszba akarna rándulni. A szobába egy monitor mutatta a szívverését halk, egyenletes csipogással kísérve.

Lassan lépett az élettelennek látszó test mellé. Talán még életében nem volt ennyire zavarodott. Belül fájdalmat érzett, mérhetetlen fájdalmat, de nem tudta megmondani, mért. Hisz'... Hiszen ő mindennél jobban utálja ezt a bolhát, nem igaz? Mindig mérhetetlen dühöt érzett, ha meglátta, mert annyira idegesítette, és most meg... Most csak annyit tudott biztosan, hogy nem akarja, hogy az a hülye kis pityegés, ami a gépből jön, elhaljon. Nem akarja elveszíteni...

Közelebb lépett, remegő kézzel kisöpört pár ébenfekete tincset Izaya homlokából, aztán lassan fölé hajolt, és egy lassú csókot nyomott azokra a kiszáradt ajkakra.

- Kérlek, ne halj meg, Izaya-kun! - suttogta halkan.

Ebben a pillanatban egy árny mozdult el a résnyire nyitva maradt ajtó mögül, így a távozó Shizuo ezt már nem láthatta. Ő egyébként is megrémült attól, a többinél jóval hangosabb pittyenésnél, amit az informátor szívéhez kötött monitor hallatott. A lépcsőn lerobogva még hallotta az egyik nővér kiáltását:

- Felébredt! Gyorsan a hetesbe!

És Heiwajima Shizuo megkönnyebbülten hagyta el a kórházat.

...........................

- De fáradtnak érzem magam! - sóhajtott Orihara Izaya elnyúlva kórházi ágyán. - Istenem, mennyi mindennel elmaradtam...

- Téged ismerve gyorsan pótlod majd - dobta le Namie az informátor friss ruháit, amikben hazamehet.

- És? Aggódtál értem? - kérdezte arcátlan mosollyal.

- Persze, hogy nem - fordult el a nő, de főleg azért, hogy elrejtse arcát Izaya elől, nehogy valahogy meglássa rajta, mennyire megkönnyebbült, amikor hallotta, kiengedik, és tényleg túlélte. - De a húgaid nagyon.

- Tudom - tűnt el arcáról a gúnyos mosoly, hogy a helyét egy meglepően igazi vegye át. - Beszéltem velük.

- Értem.

- És képzeld - kúszott vissza a szokásos kifejezés az arcára. - Azt mesélték, hogy Shizu-chan elvileg meglátogatott!

- Itt volt - bólintott Namie, de csak azért, hogy lássa azt az arcot. Izaya őszintén értetlen arcát. - Még a szobádba is benézett, csak te épp aludtál.

- Hm?! - nyögött hitetlenkedve, majd dühös grimaszt vágott. - Nem értem Shizu-chant, és ez, tudod, nagyon bosszant! Biztos voltam benne, hogy kihasználna egy ilyen alkalmat...

- Hát tévedtél - mondta gúnyosan a szeme közé a nő. Hogy ez milyen jólesett neki! És Namie már folytatni is akarta, hogy ő viszont most már pontosan érti Shizuót, de végül mégis elharapta mondandóját. Úgy döntött, nem mondja el, amit látott, hogy az az ember megcsókolta őt. Nem tudta pontosan, miért, talán örült, hogy tud valamit, amit a híres-neves informátor nem, talán valami egész más miatt.

- Végül is mindegy - kelt fel közben Izaya. - Ugyanis még nagyon sok dolgom van!

I'll never be perfect

Fandom: Naruto

Figyelmeztetések: yaoi (slash), erotikus tartalom, trágár beszéd

Általában nem voltam ilyen, mindig találtam magamnak alkalmi partnert anélkül, hogy fizetnem kellet volna az illetőnek, de az a napom el volt csesződve. Nem maradt ahhoz energiám, hogy még lemenjek valamelyik klubba, és tegyem a szépet, amíg hajlandó szobára jönni velem. De mindenképp szükségét éreztem egy kis szexnek, mert majd szétvetett az ideg. A problémámra szerencsére az emberiség már rég talált megoldást, ezt pedig kurváknak hívták. De odáig persze nem vetemednék, hogy kocsiba szállok és felszedek valakit. Na persze, még csak az kéne. Akik az utcán tanyáznak úgyis csak az alja nép, ha minőségit akarok, bizony házhoz kell rendelni. És ha már van pénzem, nem mindegy mire költöm?

Felkaptam a telefonom, és bepötyögtem egy előbb kikeresett számot, plusz a címem, és küldtem egy sms-t. Minek bonyolítanám felesleges magyarázkodással, nem hiszem, hogy parti meghívást vár. Egy srácot néztem ki, igen srácot. Igaz, hogy biszexnek vallom magam, de megtetszettek a képei. Vékony, de izmos alkat volt, hosszú, szőke hajjal, és bár, igaz, hogy az arca egyik képen se látszott, nem hinném, hogy ronda lenne.

Ledőltem a kanapéra, hiszen még ide ér, van legalább fél órám. Megengedtem magamnak egy gúnyos kis nevetést, mert eszembe jutott, mit szólna apám, ha látná, mit csinál a drágalátos fiacskája. Uchiha Fugaku mindig is tökéletesnek gondolta magát, és ezt elvárta a gyerekeitől is. Nem hiába hiszi úgy, hogy épp sikeres ügyvédi karrieremet építem tovább Sasukéval együtt. Pedig az öcskös igazából egy ötcsillagos éterem egyik fő séfe, míg én ugyanennek a tulajdonosa. Bár ez nem hangzik rosszul, de apánknak nem tetszene, mivel nála a szakács nem olyan munka, ami egy Uchihához illik, hát még a kurvabérlés...

Felültem, és egy pillanatra komolyan elgondolkoztam azon, hogy nem kéne egy kisebb rendet tennem, mert az ágyamat például épp csak bevetettem reggel. Ezt aztán gyorsan elvetettem, elvégre nem vendéget várok. Ezután kezdtem volna gondolkozni, mi a francot csináljak, míg végre ide ér, de megelőzött benne a csengő. Gyorsan felpattantam és az ajtóhoz siettem, hogy kitárjam, viszont amint megpillantottam a rendelt drágám, ledöbbentem.

Nem, nem volt vele semmi gond, pontosan olyan eszméletlen teste volt, mint a képeken, még így ruhában is. A haja is szőke, hosszú, egyelőre felfogva, de az arca... Már jó rég volt, hogy utoljára láthattam azt a karakteres, egyenes vonású arcot, keskeny, formás orrot, és vékony, ívelt, de telt ajkakat. Azokról a hideg, világoskék szemekről nem is beszélve.

- Helló, Katsu szolgálato... - kezdte mondandóját, de mikor tekintete az arcomra vándorolt megakadt. Ő is felismert engem.

- Deidara? - kérdeztem csodálkozva.

- Itachi... - nyögte zavartan. Elképedve nézett végig rajtam, és nekem is muszáj volt ezt újra megtennem, hogy biztos legyek benne, ő tényleg az, akinek hiszem, bár igazából kétségem se volt e felől. Deidarát még gimnáziumból ismertem, egyel alattam járt, hasonló baráti körünk volt, így jó párszor összefutottunk. Elég csöndes, magának valónak ismertem meg, aki folyton rajzol, és nem igazán szól vissza senkinek. Magamba sokszor megjegyeztem, hogy milyen gyenge természet és alkat, hiszen egész gimi alatt csont sovány volt, és az összes testnevelés órán, majd behalt. Ehhez képest, nem is változhatott volna meg jobban. El se hiszem, hogy komolyan őt hívtam fel magamhoz...

- Öhm... Nem hittem, hogy te fogsz meglátogatni - sóhajtottam kicsit zavartan.

- Esetleg problémád van vele? - kérdezte nyugodt, kissé kacér hangon. Csodálkozva pillantottam arcára, ahol nyomát se találtam az előbbi meglepettségének, helyén magabiztosság, és némi búja mosoly játszott. Egész biztos soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha láthatom egyiket is, és azt se, hogy annak a régen szánalmas, sovány szőkének a pillantása egyszer felizgat.

- Azt hiszem, ezek után képtelen lennék elkergetni - nyögtem a kelleténél kicsit kiéhezettebben. Már abban a pillanatban éreztem, hogy ez nem pontosan olyan egyszerűen fog elsülni, mint én akarom. Gyorsan beinvitáltam, bár fogalmam se volt mit is kéne tennem ezután. Más mégis mit szoktak csinálni egy kurvával, ha már náluk van? Azonnal letámadják, vagy mondjuk, megkínálják valamivel? Ennél hülyébb nem is lehettem volna, tekintve, hogy nem sokkal ezelőtt pont nem érdekelt semmi formalitás.

De Deidara nem zavartatta magát, nyújtózott egyet, aminek köszönhetően a rajta levő fekete, igen feszes farmer, és sötét, szűk póló a kelleténél kicsit többet mutatott meglepően izmos hasából. Aztán egy mozdulattal előttem termet, és könnyedén átkarolta a nyakamat, testét az enyémhez döntve.

- És? Hogy szeretnéd, Uchiha-chan? - kérdezte a lehető legizgatóbb hangon.

- Azt hiszem, egy darabig hagyom, hogy vezess - sóhajtottam, de nem tagadhattam, hogy ez jól jött, majd ő elkezdi.

- Ahogy akarod - mosolyodott el, és ajkait nyakamra vezette. Nem teketóriázott, rögtön elkezdett munkálkodni, és meglepően gyors, gyakorlott mozdulatokkal gombolta ki az ingem, ami hamar a padlón végezte. Átkaroltam egyik kezemmel a derekát, és elkezdtem a hálóm felé terelni, közbe kicsit elszakítottam nyakamtól, hogy megcsókolhassam. Nem hazudok, ha azt mondom életem egyik legjobb csókja volt. Szenvedélyes, egyszerre lágy, puha és vad, ráadásul nem is volt benne kezdő. Sokkal jobban élveztem, ahogy ujjai a hajamba túrnak, és a hátamat simogatják, mint kellet volna.

A szobámba érve lehuppantam az ágyra, ő pedig az ölembe, és egy pillanatra sem állt le. Ajkait végig húzta a mellkasomon, végig a nadrág széléig, aztán vissza, és néha bele-bele is harapott a bőrömbe. Kezei a nadrágtól szabadítottak meg, és minden egyéb ruhadarabtól, míg csak a bokszer maradt. Ekkor úgy döntöttem én is kíváncsi vagyok a testére, ezért magamhoz húztam és egy csókkal egybe kötve végig futattam kezeim a pólója alatt. Elképesztően jó volt érezni, ahogy az izmai megfeszülnek, a légzése egyre inkább gyorsul, és amikor a szemébe néztem olyan vágyat láttam, ami valószínűleg az enyémben is tükröződött. Lehúztam a felsőjét, a nadrágot pedig szinte szó szerint téptem. Nem mondhatom, hogy finom voltam, de ki tudná visszafogni magát egy ilyen partner mellet? Deidara mellett, aki most egy igazi nedves álomnak tűnt.

A szőkeség eldöntött az ágyon, és elkezdte masszírozni az ágyékom táját. Ezzel sikeresen kiérdemelte az első hivatalos hangos nyögésem. De nem maradt az egyetlen sokáig, mivel alighogy elérte a teljes felizgulásom, egyetlen mozdulattal lehúzta a bokszerem is. Az a tény, hogy ez a puszta tette mennyire szexi volt, elmondhatatlan. A szemei egy másodperc erejéig találkoztak az enyéimmel, és bár nem lehetek benne biztos, de mintha töménytelen keserűséget, és fájdalmat láttam volna bennük. Csak egy villanás volt, és amikor a szájába vett, valahogy nem maradt erőm gondolkozni ezen.

Ezutánról csak elmosódott, kéjtől fűtött pillanatok ugranak be. Az, ahogy a csupasz testünk egymásnak simul, és összefonódik, mintha tökéletesen illenének egymásba, ahogy kezeim végighúzhatom ívelt, gyönyörű alakján és hallhatom mindennél izgatóbb hangját. Életem legjobb szexén voltam túl, és én meg rögtön bekómáltam.